Ma Sík Sándor emléktáblája felé haladtunk, a sétány után, amely a Szegedi Tudományegyetem Elméleti Fizika Tanszékénél található.
A Wikipédia adatai alapján:
Sík Sándor (Budapest, 1889. január 20. – Budapest, 1963. szeptember 28.) piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946–49), Kossuth-díjas (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa. Kutatási területe: a barokk korszak irodalma, az újabb irodalom, esztétika, verstan.
Öccse Sík Endre író, jogász, diplomata, külügyminiszter, történész.
Ha nem értesz egyet, nyugodtan javithatod regisztrációval a bejegyzésüket...
Barni kutyus, mire beillesztettem a facebook fotót, el is aludt az ölemben.... lábai széttárva az égnek, a feje orrocskájával a alkaromon a könyökömnél, és jóízűen horkol. a háttérben a videó sem zavarja, és nem ébredt fel emmi beszélgetésre és a gépelésemre sem... nagyon édes...
Édesapám ma 3 éve, hogy elhunyt Nyíregyházán, a Jósa András Kórházban....
Éppen ezért két versét választottam mára a híres költőnek... Olvassátok, míg Barnika biztonságban érezve magát, horkol az ölemben...
Apám
Apám. Két szikra szem. Nagy, tiszta homlok.
Úgy áll előttem, mint egy óriás:
Egyszerre vonz és apróvá aláz,
Néhanap szinte lába elé omlok.
Úgy áll előttem, mint egy óriás:
Egyszerre vonz és apróvá aláz,
Néhanap szinte lába elé omlok.
Úgy néz, akár egy római szenátor.
És én tudom: ha megaláztatik
Az igazság, ő nem lesz második,
És haláláig verekedni bátor.
És én tudom: ha megaláztatik
Az igazság, ő nem lesz második,
És haláláig verekedni bátor.
Haragos hangon diktál a segédnek.
Most cikket ír. Borzongva hallgatom
A sok latin szót és büszkén tudom:
Holnap a nagyok mind erről beszélnek.
Most cikket ír. Borzongva hallgatom
A sok latin szót és büszkén tudom:
Holnap a nagyok mind erről beszélnek.
Rettegve nézek csillogó szemébe.
Tudom: ő védi a szegényeket,
És hátamögött sok nagy úr nevet,
De hízeleg mindenki a szemébe.
Tudom: ő védi a szegényeket,
És hátamögött sok nagy úr nevet,
De hízeleg mindenki a szemébe.
És néha, csendes őszi este, ketten
Sétálgatunk a kerti fák között,
Beszélgetünk, és érzem, hogy növök,
És hogy tágul a mindenség köröttem.
Sétálgatunk a kerti fák között,
Beszélgetünk, és érzem, hogy növök,
És hogy tágul a mindenség köröttem.
Elment. A tornyos ház is másoké lett.
De sokszor hallom, hogyha egymagam
Ott járok olykor este: "Kisfiam,
Az igazság erősebb, mint az élet."
De sokszor hallom, hogyha egymagam
Ott járok olykor este: "Kisfiam,
Az igazság erősebb, mint az élet."
Anyukám
A sárkányfejes régi lámpa
Kigyúlt a nagy asztal felett.
Anyám fáradt kezébe varrás,
Előttem kusza füzetek.
Kigyúlt a nagy asztal felett.
Anyám fáradt kezébe varrás,
Előttem kusza füzetek.
Anyukám, én valamit kérdezek,
Most, hogy alusznak mind a gyerekek.
Én már nagy vagyok, ők még kicsinyek.
Tudom, árvák és szegények vagyunk,
Ilyen nagy házban nem is lakhatunk,
És sorban, lassan mindent eladunk.
Tudom, másképp lesz minden ezután.
Hogy is lesz most már, édes anyukám?
Most, hogy alusznak mind a gyerekek.
Én már nagy vagyok, ők még kicsinyek.
Tudom, árvák és szegények vagyunk,
Ilyen nagy házban nem is lakhatunk,
És sorban, lassan mindent eladunk.
Tudom, másképp lesz minden ezután.
Hogy is lesz most már, édes anyukám?
- Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Tél van. A kis-házban lakunk.
Kint megfagy az emberlehellet.
Megjött anyám. Ketten vagyunk.
Úgy didereg a kályha mellett!
Kint megfagy az emberlehellet.
Megjött anyám. Ketten vagyunk.
Úgy didereg a kályha mellett!
Tudom, bátor vagy és erős, anyám:
Ó, emlékszem, hány nehéz éjszakán
Virrasztottál az ágyam oldalán,
És néha csodát teszel, és varázst,
S majdnem megverted egyszer a vadászt,
Mikor a Miklóst bántotta, - de lásd,
Azért így mégis csak nem élhetünk!
Minekünk megvan mindig mindenünk,
Te meg napestig, - Isten tudja, hol? -
Csak lótsz és futsz és egyre dolgozol,
És egyre sápadsz és soványodol.
Hová jutunk így anyukám, hová?
Itt hagysz te is, ha így megy ez soká!
Ó, emlékszem, hány nehéz éjszakán
Virrasztottál az ágyam oldalán,
És néha csodát teszel, és varázst,
S majdnem megverted egyszer a vadászt,
Mikor a Miklóst bántotta, - de lásd,
Azért így mégis csak nem élhetünk!
Minekünk megvan mindig mindenünk,
Te meg napestig, - Isten tudja, hol? -
Csak lótsz és futsz és egyre dolgozol,
És egyre sápadsz és soványodol.
Hová jutunk így anyukám, hová?
Itt hagysz te is, ha így megy ez soká!
- Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Járunk az Isaszegi úton,
Szénát lehel a levegő.
Mögöttünk mosolyog a múlt,
Előttem dalol a jövő.
Szénát lehel a levegő.
Mögöttünk mosolyog a múlt,
Előttem dalol a jövő.
Anyuka, meglásd, én költő leszek,
Nagy költő, mint a régi váteszek!
Akarok tudni, tanulni, sokat,
Segíteni az elhagyottakat,
Dolgozni, mint te, éjszakákon át:
Dicsővé tenni a magyar hazát.
És hogy engem is mind szeressenek,
Mint téged, anyukám, az emberek,
És úgy elmondják minden bajukat.
Mondd, anyukám, melyik a hasznosabb:
Az író, vagy az ügyvéd, vagy a pap?
Melyik kell jobban Hazánknak manap?
Tanítani is szeretnék nagyon,
És játszani, igazi színpadon!
De költő, mégis, az legszebb talán!
Mi legyek, mondd meg, édes anyukám!
Nagy költő, mint a régi váteszek!
Akarok tudni, tanulni, sokat,
Segíteni az elhagyottakat,
Dolgozni, mint te, éjszakákon át:
Dicsővé tenni a magyar hazát.
És hogy engem is mind szeressenek,
Mint téged, anyukám, az emberek,
És úgy elmondják minden bajukat.
Mondd, anyukám, melyik a hasznosabb:
Az író, vagy az ügyvéd, vagy a pap?
Melyik kell jobban Hazánknak manap?
Tanítani is szeretnék nagyon,
És játszani, igazi színpadon!
De költő, mégis, az legszebb talán!
Mi legyek, mondd meg, édes anyukám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése